2017. április 9., vasárnap

Edenbrooke - Egy léleksimogató olvasmány



Cím: Edenbrooke
Szerző: Julianne Donaldson
Eredeti megjelenés: 2012
Magyar megjelenés: 2015
Magyar kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 318

Értékelésem: 5*

"Marianne Daventry bármit megtenne, hogy elszökhessen a rémesen unalmas Bathból és udvarlója egyre terhesebbé váló ostromai elől. Nem csoda hát, hogy amikor ikertestvére, Cecily, meghívja őt Edenbrooke-ba, a pazar vidéki birtokra, kapva kap az ajánlaton. Marianne arra számít, hogy végre kipihenheti magát és kedvére gyönyörködhet a szeretett angol tájban, miközben testvére Edenbrooke jóképű örökösét igyekszik becserkészni. Ám idővel rájön, hiába a leggondosabb tervezés, bármikor porszem csúszhat a gépezetbe. 
Marianne, aki először egy útonállóval keveredik ijesztő összetűzésbe, majd látszólag ártalmatlan flörtbe bonyolódik, képtelen kalandok egész sorát éli át, míg a gyengéd érzelmek és az intrikák végleg átveszik az uralmat az élete fölött. 
Vajon sikerül megzaboláznia csalfa szívét, vagy hagyja, hogy egy titokzatos idegen levegye a lábáról? Annyi bizonyos, hogy a sors nem egy kellemes nyári vakáció reményében vezeti Marianne-t Edenbrooke-ba."



A borító: Két meglátásom van ezzel a borítóval kapcsolatban:
1. Gyönyörű. Egyszerűen elragadó, illik a történethez, jó ránézni.
2. Ez nem az eredeti borító, viszont nem is magyar alkotás; azt hiszem ez a spanyol kiadás. Ami nem tetszik benne, és ami már az elején megragadta a figyelmemet az lány ruhája. Nem vagyok történész, de 1816-ban, a Jane Austeni időkben még nem ez a viktoriánus ruhaköltemény, hanem azok a furi, mell alatt elvágott viseletek voltak divatban. Mellékesen megjegyezném, nekem nagyon nem tetszett az akkori divat, úgy néztek ki a nők, mintha hálóingben mászkáltak volna az utcán. 

Gondolataim a könyvről:

Fogalmam sem volt, mire számítsak ezzel a történettel kapcsolatban; láttam, hogy jók az értékelések, de a sztoriról nem tudtam semmit. 

A főszereplőnk, Marianne nem egy tipikus úrilány. Természetszerető, vidám, szabad szellemű, jólelkű és igazán jó humorérzékkel áldotta meg a sors.

Miért kedveltem őt?

- Először is, a sok vörös és barna hajú főszereplőlány között, egy szőke, kékesszürke szemű hölgyeménnyel végre könnyebben tudok azonosulni.
- Fizikailag képtelen ellent mondani a saját természetének; hiába az eltökéltség, a próbálkozás, Marianne képtelen megfelelni a korabeli úrihölgy képnek. És mi pont ezért szeretjük.
- Annie szerencsétlen. Mármint nem a sorsát tekintve - kivéve persze az édesanyja elvesztését, ami már a történet elején kiderül -, hanem az egyensúlyérzésékét, többek között. Spoiler? Ahhoz, hogy valaki tíz percen belül kétszer is beleessen a folyóba, tehetség kell. 
Át tudom érezni a helyzetét, én a lány, aki még egy szendvicset sem tud összerakni sérülés nélkül, sötétben megfejeli a nyitott ajtót, megbotlik a saját lábában... stb.
- Nem tagadja meg saját magát, emberi, aranyos, energikus és olyan kis cuki... mint egy plüssmackó, a pirulásaival, az életszeretetével. De okos is, gyorsan gondolkodik és könnyen együtt tud vele érezni az ember.

A következő pontok kissé spoileresek, ha semmi pluszt nem akarsz megtudni a történetről  fülszövegen kívül, akkor a dőlt betűket valahogy ugord át.

- Amiért irigyeltem: Az öröksége: 40000 font, ami ma nagyjából 2500000 fontot ér, és forintba ez olyan hosszú szám, hogy kimondani sem tudnám.
Marianne nem pénzéhes, viszont nem is álszent; örülne egy biztos, kényelmes jövőnek, egy olyannak, amiben szerelemből házasodhat.
- A másik dolog: 
Philip

- Amiért haragudtam rá: Mérges voltam Marianne-re, de egyáltalán nem azért, mert idegesített volna, vagy ilyesmi, sőt, együtt is tudtam vele érezni:
Annie úgy gondolja, mivel nővére, Cecily minden tekintetben jobb nála, meg sem próbál versenyezni vele, tudatosan nem vágyik arra, amire testvére, de sajnálatos módon az egyik ilyen dolog: Philip.
Én is tudom, milyen egy magabiztosabb, szebb, nagyvilágibb rokon árnyékában, mégis haragudtam Annie-re, mert igazán kiállhatott volna jobban magáért.


A történet maga igazán egyszerű. Azért is gondolkodtam sokat a spoiler jelzéseken, mert a legtöbb dolog és csavar könnyen kitalálható, előre látható, viszont ez egyáltalán nem vesz el semmit az olvasás élményből, mert nem ez a lényeg. Nem az számít, hogy mi történik, hanem, hogy hogyan jutunk odáig; a karakterek, a belső gondolatok, a hangulat.

Mikor Philip először feltűnt a színen, mindent át tudtam érezni, amit Marianne átélt. Mikor megharagudott a férfire, én is bokán tudtam volna rúgni a srácot. Az a nagy titkolózás engem is rendesen felhúzott, és arra gondoltam: ha Philipnek nem of Hanover a vezetékneve, akkor nem tudom mire fel ez a nagy "nem mondom el, kivagyok" játék. Hát igen, én teóriák szempontjából már a királyi család környékén jártam...

A mellékszereplőkben sem kell csalódnunk; bár elég tipikusnak mondhatóak és a motivációjuk elég könnyen kitalálható, mégis szerethetőek, vagy épp utálhatóak, nem egydimenziósak, és pont olyan érzéseket váltanak ki belőlünk, amilyeneket ki kell váltaniuk. 
A nagymamát egészen megkedveltem. Igazi erős hölgy, aki határozott, tiszteletet parancsoló, de közben van humorérzéke is.


Egyszerűen simogatja az ember lelkét ez a történet, nem tudtam abbahagyni a mosolygást, kissé még féltékeny is lettem.
Voltak benne izgalmak, de végeredményben egy nagyon megnyugtató és szívmelengető történet, a happy endek happy endjével. 


A könyv hátlapja miatt kicsit megijedtem, ugyanis romantikus lelkeknek ajánlották, én pedig ódzkodom a nyáladzástól, viszont egyáltalán nem volt idegesítő. Talán 1816 teszi, vagy a tökéletes főszereplő páros, de aki fél a tini drámától, azt megnyugtatom: ez a szerelmi történet élvezetes, vicces és könnyen átérezhető.

(Nekem kell egy Philip)



- Cherry

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése